Családi gyülekezeti hétvége Monoszlói Lodomér szülőfalujában
Az ÚR megtestesülésének 2019-ik esztendejében, Szent András havának 23-24-ik napján együtt készült a kis budakeszi gyülekezet a monoszlói Templom utcai Villa Silvestris Fogadóban, meghitt és kegyes találkozójára. E találkozó szereplői családok, helyesebben szólva e családok tősgyökei: férjek és feleségek. Már a célállomásra tartó úton nagy témákat boncolgattunk és persze eldörrent néhány hangulatélező poén is. A poénokról most nem beszélek, nem is emlékszem rájuk, a pillanatnyi helyzetről, a pillanatnyi helyzetnek szóltak. (Na azért egy vicces momentum mégiscsak eszembe jutott. Mikor „úrvezető” felebarátunk feltárcsázta gyülekezetvezetőnket: – „ugyan merre jár?”- az a kocsiban kihangosított telefonvonalba liturgikus kántálással lépett be, s a kegyesen hullámzó dallamok nyelvén határozta meg jelenlegi földrajzi helyzetét. (Ez így elmondva esetlenül hangzik, de élőben ütős volt.) Bocsánatos derű olvadt az utastérben leledző huncut lelkekre.
A nagy témák pedig? Például a zarándoklat szerepe az egyetemes keresztény-keresztyén mezőben. Tudjuk, minden embernek, minden kultúrának (“cool tour”) megvan a maga Kéktúrája, El Caminója. Ha egy tervezett hosszú és fáradtságos gyalogút a természet szeszélyes közegében alkalmas arra, hogy a személyes válságokban elfáradt lelkeket ventilálja, urambocsá’ arra is alkalmas, hogy a történelmi kereszténység és a nemzeti sorshistória „szent helyeinek” érintésével a “vándorok” új erőkkel töltekezzenek, akkor talán nem kell görcsbe rándulnunk a régi vágású „zarándoklat” szó hallatán.
Ilyesféle csacskaságokon rágódva múlattuk az időt, míg a gyönyörű Monoszlói-medence földrajzilag rejtett völgye felé közeledtünk. Nem akarom életem regényét elgombolyítani e sorokon, úgyhogy máris rátérek a megérkezésünket követő eseményekre. Automobilunk az elsők között gördült a Villa Silvestris kapuja elé, úgyhogy szemérmesen tapogatóztunk szálláshelyünket illetően. Igyekeztem emlékezetemben felfrissíteni e hely rajzolatát, hiszen már jártam, jártunk itt, évekkel ezelőtt, ugyanezen gyülekezet kötelékében. A templom, ill. a Szálló és a két „melléképület”, mely azelőtt a templomhoz tartozó parókiát, ill. a helyi iskolához tartozó gazdasági épületet foglalta magában, jól felismerhetően a helyén állt.
Ez kellemes déjà vu érzéssel töltött el. Viszont jelentős változásról árulkodtak a templomot körbeölelő állványzatok. Legutóbb már biztonsági szempontból is erősen kritikus volt a jeles épület koros állapota. “A település egyébként a XIX. században élte fénykorát, nevezetes a zalaegerszegi megyei levéltárban őrzött “Monoszlói bíróláda”, mely a község akkori mindennapjait dokumentálja részletesen.”
A megújuló templom régi és becses relikviája az az emléktábla, amely a falu “híres szülöttének Monoszlói Lodomérnak állít emléket, aki Kun László királyunk idején viselte az esztergomi érseki címet” és a korabeli tudósítások szerint nem volt sem rest, sem nyúlszívű megfedni a kunok közt keresztényiségében meggyengült uralkodót. (Wikipédia). Itt még említést tennék feleségem, személyes kötődéséről, akinek rokonai atyai ágon szintén monoszlóiak. Legutóbb a helyi temetőben találtunk az ősök sírjaira, most a világháborús hősök emlékoszlopa idézte föl egykori jelenvalóságukat.
El nem tudnám mondani, hogy miután mindnyájan megérkeztünk, összesen hányan voltunk, ennek megválaszolását meghagyom a matematikai tudományokban és a gyors fejszámolásban jártas testvéreink előjogának. Persze, ha arra gondolok, hogy az egyébként elegáns, a régit és az újat ízlésesen elegyítő refektórium étkezőasztalaiból volt vagy négy, és hozzáveszem, hogy ezen asztaloknál három-három pár foglalt helyet, akkor kijön egy körülbelüli szám: 24, de nem esküdnék meg arra, hogy pont annyian voltunk. Maga a szálló sok becses archaikus elemével és korszerű szolgáltatásaival hangulatosnak tetszett, labirintusszerű emeleti folyosói régi rendházak vagy vidéki kúriák élményét idézték. A szobák is tiszták, puritának, kedvesek voltak.
Elmondható, hogy vendéglátóink szolid, határozott és diszkrét távolságot tartó vezetésével, meghitt órákat töltöttünk a Vendégházban. Kiemelném az étkezés tartalmi és környezeti élményének magas színvonalát. Jómagam vegetáriánusként messzemenő figyelemben és finom fogásokban részesültem. Nos, korábbi tapasztalataim alapján és némi kajánsággal mondhatom, hogy ilyenkor derül ki, mindenki sajnálja, hogy „húsevő” létére ezúttal nem vegetáriánus menüt rendelt.
Elhelyezkedésünk, az ebéd közös elköltése, rövid imádság és a délutáni program tájékoztatója után, néhány órás pihenésre vonultunk el, (már ha a pihenés olyasvalami, amire az emberek vonulni szoktak!). Volt, aki a házban maradt, volt, aki a közeli utcácskák rusztikus házikóiban gyönyörködve sétálgatott a napos, de hűvös időben, egy nagyobb társaság pedig a hirtelen születő ötletek bátorságával, a néhány kilométerrel távolabb eső Hegyestű földtani kuriózumához rándult ki. Kis izgalomban tartotta a vállalkozás résztvevőit az a kérdés, hogy vajon időben visszaérnek e, a gyülekezeti „hivatalos” alkalomra, de a dolgok igazán szerencsésen alakultak és ehhez járult egy feledhetetlen Balaton-felvidéki panoráma élménye is. Sokszor eltűnődtem már azon, – és most együtt is megtehettük -, hogy kis hazánkat – meglehet, nélkülözi a szélsőséges természeti jelenségeket – tán épp ezért a világ szövetében kiegyensúlyozott erőkkel és emberléptékű környezettel áldotta meg a Jóisten.
Maga Hegyestű, ez a mesebeli tájékának teremtését megidéző tanúhegy egy kis vulkanikus csoda, mely talán nem hasonlítható össze a Vezúv vagy az Etna még élő óriásaival, de méltán mondható különlegesnek és szépnek. (Lásd Cholnoky Jenő földrajztudós Balatonról szóló írásait.) Arról már nem is beszélve, hogy Hegyestű, a badacsonyi, szigligeti, szentgyörgy-hegyi és a tihanyi varázsvilág kötelékében annak a Balatonnak a része, amely a magyar föld és a magyar ember talán legszeretettebb, legnépszerűbb vidéke. Ha emlékezetem nem csal, a sajátos természeti képződmény fölött emelt kilátóban állva a nevezetes “monoszlai visszhang” is szóba került, de nem tudnám fölidézni, hogy bármelyikünk próba alá vetette volna, e legenda hitelét. A naplementében rólunk készült képek azonban gyülekezetünk vizuális „adattárában” (lásd Nagy Péter cár levelezéseit!), teljes bizonyossággal megtekinthetők. Jó szívvel ajánljuk.
Mondhatni, a hazafelé tartó úton ránk esteledett, azért voltak még a tágabb csoporthoz később csatlakozók is, akik a Főváros felől, az autóúton közöttünk átsuhanva, nyilván helyi korhelyeknek tekintettek bennünket, hisz még integetésünket és üdvrivalgásunkat sem fogadták bátor szívvel. Mielőtt a program elkezdődött, már velük együtt, egymást kezelve, ölelgetve foglaltuk el helyünket a refektóriumból auditóriummá avanzsált helyiségben.
Nagytiszteletű Boros Péter urunk kongregálta a társulat lassan fölzárkózó tagjait és elfoglaltuk helyünket egy nagy körben. Rövid, személyes bemutatkozással indult az interaktív áhítat és ezt mindenki a rá jellemző habitussal, komolyan-viccesen adta elő, egy azonban biztos: e bemutatkozások sok újdonsággal szolgáltak azok számára is, akik addig úgy gondolták, eléggé ismerik a többieket. A szép azonban az volt az idei alkalomban is, hogy néhányan, ha újak nem is, de legalábbis közelről alig-alig ismertek voltunk egymás számára.
Nagytiszteletű’ közös felolvasásra, egyéni elmélkedésre, majd együttgondolkodásra a Zsoltárok Könyvének 116. részét választotta, ennek megfelelően egy-egy versét a kis gyülekezet tagjai egymás után olvasták fel. Mindnyájan elgondolkodhattunk azon, hogy mit jelent számunkra az általunk felolvasott szakasz, vagy annak egy meghatározó szava. Talán ez alkalommal a fejtegetések már inkább komolyak voltak, őszinték, felelősek, személyes érintettségünkről sokat sejtetők. Úgy hiszem, bármelyikünk nevében mondhatom, a nap tetőzése és fénypontja az a fél óra volt, míg lelki vezetőnk kérésére a Szentírásból vett áldásokat mondhattunk a személyes üzenet igényével egymásnak. Az áldásokat magunk is megfogalmazhattuk, de valahogy úgy alakult, hogy a legtöbben ismert, ám az aktuális helyzetben megelevenedő és személyessé nemesedő igéket idéztünk, mégpedig úgy, hogy választott emberünk mögé álltunk, megérintettük a vállát, karját és kimondtuk azt, amit itt és most Isten igéjébe kapaszkodva neki szántunk. A pillanat tiszteletes úrra is olyan hatással volt, hogy bár eredeti tervei szerint folytatta volna a csoportmunkát, ám most úgy érezte, a jelenlévők nemcsak hogy egymásra hangolódtak, de kimondottan katartikus helyzetbe kerültek. Ennek az élménynek a súlyát mi sem igazolja jobban, minthogy később, amikor már a kötetlen, társasági hangulat perceit élveztük, ismétlő körök születtek, melyek az áldásmondást gyakorolták. Kétségtelen, ez azokért is történt, akik a programba később tudtak csak bekapcsolódni, de az eredeti ülés meghitt hangulatából még jócskán futotta erre is.
Ezek után, lehet állítani, kicsit elengedtük a gyeplőt és kifújtuk a gőzt. Asztaltól asztalig, széktől székig, társaságtól társaságig, cikáztunk, a „party” italok és a rágcsálnivalók jóleső érintésével szenvedélyes beszélgetésekbe bonyolódtunk. Későn tértünk nyugovóra, de még így is szántunk rá némi időt és fáradtságot, hogy amennyire az lehetséges, rendet hagyjunk magunk után. A másnap – valljuk be – sokunknak korán kezdődött, dacára annak, hogy az ébredést, amennyire csak lehetett, késleltettük.
Akárhogyan is, de a reggeli elköltése után újra körbe rendeződtünk és aznapi csoportmunkánkban családjainkat jelenítettük meg egy kövekből kirakott “szociális atom” formájában. (Számomra érdekes tapasztalás volt édesapám keresztanyjának – “keresztmamámnak” – a családunkban egykor betöltött jelentős szerepe.) Mindnyájan “fölcímkéztük” egymás alkotását, azokkal a szavakkal, melyek önkéntelenül jutottak eszünkbe, amikor a kövek által kirajzolt képleteinkre tekintettünk. A vasárnap délelőtti programba még az is belefért, hogy – ha a templomban még nem is, de a gazdasági épületben kialakított patinás kis imateremben – összegyűlhettünk istentiszteletre.
A teremben megszólaltatott harmónium mind formájára, mind hangjára nézve maga volt a történelem. Hálásak vagyunk Gábor testvérünknek, hogy a kedvünkért szóra bírta.
Idei monoszlói tartózkodásunk a változatlanul finom ebéddel zárult le. Aztán szállásainkra vonultunk, összepakoltunk, s menetkész rajzásunkban sebtében kialakítottuk a hazautazás “táncrendjét”. A recepción még fölkaptunk néhány szuvenír képeslapot, illően köszönetet mondtunk vendéglátóinknak az igényes szolgáltatásokért, majd gyöngéden fölbrummogtak a motorok és ki-ki hazaindult az ügyeletes lóerő támogatásával. Egy kicsit megint közelebb kerültünk egymáshoz és magunkhoz is. Istennek legyen hála!
Az alkalmon készült fényképek a Galériában érhetők el.